Régen voltak azok a napok, mikor úgy tudtam tekinteni magamra, mintha valamiféle mélynek szánt mainstream film lassan cseperedő főhőse lennék, akivel vontatottan lehet csak azonosulni, mert a kényelmes fotel, a meleg pléd és a gőzölgő bögre tea megteremti közöttünk a komfort kényes falát.
*
Igazából rá kellett jönnöm, mennyire szar, hogy végletesen egyenetlenné satnyult az érzelmi fejlődésem. Olyan, mintha a lényem egyik része a saját sérülését a másik kinyírásával akarta volna elfedni.
Míg emberként nem keveset nőttem az elmúlt években, addig érzelmileg alig léptem előre egyet-egyet, ha léptem egyáltalán.
*
Más minden, ami azzal jár, hogy bele tudom magamat helyezni mások helyzetébe, és az, hogy magammal tisztában vagyok-e. Rávezettek, hogy nagyon nem. Tudtam mindezt én is nagyon mélyen, de ha fel-felmerült is bennem a rendezés igénye, mindig hátralöktem a problémát, kiültem egy fancy helyre, elszívtam három cigit, néztem az esti eget, és úgy ítéltem meg, feltöltődtem, minden oké. Holott kurvára nem volt az, csak dagonyáztam egy kicsit az önsajnálatban. Vagy valamiben, amitől nem lett jobb.
*
De talán nem is kell mindig jobbnak lennie.
*
Mert én mindig törekedtem arra, hogy jobb legyen. De el kellene fogadnom, hogy nem lehet mindig javítani, nem lehet minden tökéletes, és főleg nem én, mert ember vagyok, mint még hétmilliárd másik ezen a lassan haldokló bolygón. Hogy nagy- vagy kisbetűs, az eldől még. De nem lehetek Ember akkor, ha az emberektől csak az elfedés emel fel.
*
Azért valahol csodálatos, hogy az egom soha nem tud olyan szinten megrendülni, hogy lelkifurdalás nélkül hívhassam magamat szerénynek.
*
Sok srácot dobtam már el magamtól a függetlenségemre, a szabadságomra hivatkozva. Mégis mikor megpróbáltam definiálni, mit is jelentenek nekem ezek a szavak, abból lett egy jó bejegyzés, de végül semmi eredmény. Arra jutottam, hogy menedékként használtam ezeket a megfoghatatlan fogalmakat, mert nem tudtam igazi okot felhozni. Olyan ez, mint amikor a koleszorvosnál hasmenésre panaszkodtam.
*
Azért én mindig is egy baszottul önző ember voltam, most hogy így jobban belegondolok. Nem sajnálom. Csak közlöm.
*
Miközben a szabadságra hivatkoztam, mindig igyekeztem magamat nagy égiszek alá helyezni. Szeretek tartozni valahová. Szeretem érezni, hogy befogadnak, elfogadnak, hogy számítok, számíthatok.
*
És igen, szeretek tartozni emberekhez is. De eddig igazán csak egy valakihez tudtam szerelemmel tartozni, utána pedig senkihez sem. Eddig. Talán. Mert tény, hogy rengeteg dologról beszélek vele. Megbízom benne. Érdekel, mi van vele, és nem akadok ki, ha felhív hajnali fél kettőkor. Sőt, én is kimondottan keresem az őt. Esőben kerekezek a körúton felé. Büszke vagyok rá, amit tesz, az engem is motivál.
*
Mozgásban tart, elgondolkodtat, napokig forgatom magamban egy-egy mondatát. És ilyet nagyon, nagyon, nagyon, nagyon régen tudott csak tenni velem valaki.
*
Úgy értem, valaki, aki szintén meleg és… és… áh, fenébe a címkézéssel.
*
captain@paperboat.hu I 5.8.7 I
“Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.”
